Haza

Nos kezdetnek hazavittem Overdose-t.

Az útvonal majdnem ezzel a google mapsen gyalogosként keresendővel egyezik meg.

Reggel 9 körül ébredtem fel, és annak ellenére, hogy megígértem mind magamnak, mind Jocónak ("tartatlan vagy, Papa", "az vagyok, de hideg lesz" - kb.), hogy eszem ágában sincs nekiindulni, már fél 10-kor úton voltam. Tulajdonképpen Budaörsig kellett eljutni, ott az Ósanban láthatósági mellényt szerezni, és nyomás.

"...és itt kérdezett meg egy cigánykurva, hogy nem szeretnék-é valami jót.

Magyarország, én így szeretlek!"

Az út nem volt egyszerű. A figyelmes és hozzáértő olvasó a biciklin egy kb. 30 éves Brooks nyerget lát, amely ugyan a magát legkúlabbnak gondoló hipsztert is minden körülmények közt leveszi a lábáról, ám 175 km megtételére nem feltétlenül optimális. Főleg hegynek, főleg szembeszéllel (észak-északnyugati). Az első új nekem, a második hiánya viszont egy rábaközi gyereknek szinte furcsa is néha.

Tatára 4-kor érkeztem, egy telefonos, smittpalis-lemondós hírtől megrészegülvén szinte faltam a kilómétereket, így Tatabánya szinte kimaradt az emlékezetből. A döntés, miszerint délután 4 óra megállásra alkalmatlan annak ellenére, hogy a nevezett helyen több kiváló szállás is kínálja magát köztük egy ingyenes lehetőséggel, 5 óra felé már egész egyszerűen életem egyik legrosszabbikának tűnt, ám mikor erőmmel teljesen elkészülvén jobbomon Nagyigmánd község egyik bevezető utcáján a futballpályával átellenben megláttatta magát a Horváth család stílusosan csak Horváth-panzióra keresztelt vendég- és családi háza, úgy éreztem, mégis törölni kell azt a listáról.

3 ezer forintért egész jónak érzem, és 4 db debreceni megfőzése és 1 liter tej elfogyasztása után azonnal az ágyba dőltem (ha a tisztálkodásra szánt negyed órát nagyvonalúan kihagyom a felsorolásból).

Reggel 8.30 körül indultam tovább. Egy fél könnycseppet kicsalt szemem sarkába a fentebb említett nyereg fenekem alatt való újbóli érzése, de a fájdalom nagyjából délre el is múlt, így panaszra igazán nem lehet okom. A hátralévő terep már piskóta volt az előző nap dombra föl, majd le 90 km-éhez képest, így még a kedélyesen dudálgató kamionok sem mindig tudtak megzavarni abban, hogy kormányomat egyenesben tartsam. Bőny után mondjuk kénytelen voltam a bal vállamba poszeidóni szigonyként hasító fájdalom miatt a biciklizésre szintén alkalmatlan válltáskán a pántot a másik oldalra tenni, és innentől tényleg semmi, de semmi nem állított meg (legfeljebb zavart a már említett szél, melynek ugye a hiánya szintén zavaró, illetve a bicikli bal pedáljának állandónak csak azért nem mondható kattogása, mert néha az elviselhetetlen nyikorgásba váltott - ezért köllött megszereltetni?).

Enesén negyed 1 körül ittam egy kávét, ettem egy sportszelet, fel(vissza)hívtam fatert, hogy 5 előtt ne számítson érkezésemre, aztán lenyomtam a maradék huszast, hogy aztán édesapám legnagyobb csodálkozására és hitetlenkedésére érjek haza 2 felé. (Ez nem így volt, 3 körül jött meg, de így jobban hangzik, nem igaz?)

Megnéztem utána öreganyámat, aki ismét kirobbanó formában volt, és ugyan történetei tartalmilag kicsit sem voltak szórakoztatóak, az előadásmódja a vidékre jellemző tájszólás vagy  - szakszerűbbnek gondolt szóval - dialektus miatt igencsak a csillagos ötös kategóriába sorolható és sorolandó is. Persze nem örült, hogy elmegyek, de majd még jövök haza.